Mikor valaki idegen helyre kerül, ahol eddig még nem járt, mindig vannak kételyei, vajon milyen lesz a fogadtatás? Kik lesznek a szobatársak, hasonló korabeliek, esetleg elesett idős nénik lesznek a kórteremben a szomszédok, vagy fiatalabbak akikkel lehet beszélgetni, netán a kezelések után sétát tenni az intézmény parkjában. Nem beszélve az orvosokról és nővérekről, gyógytornászokról.
.
A fogadtatás
.
Először is bevisszük a táskákat, gurulósböröndöt, lepakolunk a váróban, majd a bejárat mellett lejelentkezünk a betegfelvételen. Míg a párom adatait felveszik, addig én lehuppanok egy székre, körülbástyázva magam a csomagokkal. Közben megérkezik egy legalább százhúsz kilós középkorú férfi, tele aranylánccal, a kezén aranygyűrűk, a csuklóján karkötő. Benéz az irodába, letesz valamit az asztalra, gondoltam magamban, hogy ő lehet itt valaki. Talán kérdezte, vagy érezte, hogy új kuncsaft a láthatáron, szemrevételezve a holmijainkat, megdörzsölte a kezét, majd letelepedett a szemközti széksorra, melyekből kettőt el is foglalt rendesen és várt türelmesen. Mikor látta, hogy megtörtént a betegfelvétel, feltápászkodott és csektetett a csomagok felé, de én arra már felkaptam a bőröndöt és a nagytáskát, a párom pedig egy kisebbet, amiben csak könnyebb cuccok voltak. Hiába erőszakoskodott, ragaszkodtunk a csomagokhoz, hogy mi magunk visszük. Megkérdezte, melyik részre megyünk, de azért nyomatékosan bekérdezett a doktornőhöz, hogy E osztály? - E osztály Karcsi, mehetnek. Megindultunk a lift felé, közben a nagy darab ember elmondta, hogy ő itt a mindenes, felvisz bennünk a szobába, megmutatja a betegágyat, utána kipakolunk és jön majd viszi a betegeket a kezelésekre. Nekem elmondta, hogy ezzel a lifttel felmegyünk, de a hozzátartozók ezt a liftet nem használhatják, hanem egy másikat a túlfelől. Felértünk a kórteremhez, mutatta az ágyat meg a szekrényt, szeretett volna bepakolni a szekrénybe, de szóltunk, hogy ne fáradjon, mi azt majd elrendezzük. Elég nehézen ért el a füléhez amit mondtunk, mert még egy darabig állt az ajtóban levegőben megállt kezével, de aztán szép lassan elsomfordált. Én még lementem az autóhoz egy karton ásványvizet felvittem. Közben láttam a mindenható urat, amint a szemközti terembe egy idős nénit hozott kezelésről betegkocsival, megvárta amig a nénike, előkotor valahonnét aprópénzt, ekkor kisegítette a tolószékből és tovakotort. Azt már a nejem mesélte, hogy volt ott egy filigrán 82 éves nénike, habár bottal járt egyenes volt mint a nádszál. Vitte hozzá a Karcsi a gurulósszéket, hogyhát viszi a nénikét fizikoterápiára. A nénike nem volt rest, mert úgy ellátta a nagy darab ember baját, hogy az csak hápogott. Vigye innen Karcsi a tolószéket, mert úgy vágom hátba a botommal, hogy arról koldul. Amíg tudok elbicegek a saját lábamon, nem szorulok a maga segítségére. Mit képzel magáról, ki maga a Csekovics báró, hogy merészeli az idős magatehetetlen betegeket ennyire kihasználni, hogy elszedi tőlük az utolsó fillérjüket. Nem szégyelli magát, maga pojáca, hogy süllyedne el az aranyaival meg a több milliós terepjárójával együtt, amivel naponta ide pofátlankodik. Na takarodjon a szemem elől, míg szépen beszélek, mert nagyon megütheti a körmét, ha én kinyítom a számat.
