Tudósítás egy újra épült faluról, Ölbőről
.
 | . | Az ölbőiek büszkén vallják őseiknek a besenyőket, akik valaha a környékbeli erdőben éltek. A 150 éves török uralom után egy templom és négy ház volt a leendő ölbő magva. Ehhez sorakoztak később a környékről összegyűlt „pörkölt ölbőiek" (markáns arcvonásuk, barna képük, sötét színű hajuk miatt „csúfolták" így az ölbőieket) a vályogból döngölt, zsúptetejű házai. Szegény falu volt Ölbő. Az 1900-as évek statisztikája szerint a falu 60 százaléka cselédként dolgozott a környékbeli uraságoknál, a bárónál, vagy az egyház birtokán. Hitelből éltek. Az aratás utáni gabona ősz végére elfogyott, ilyenkor a Reichard malomba mentek lisztet "kunyerálni" öt-tíz kilónként hordták haza az életet jelentő kenyér „alapanyagát", hogy majd csépléskor visszaadják. A faluban majdnem mindennapos vendég volt a dobszó. Nem, nem a napi eseményeket, híreket, s egyéb tudnivalókat közölték a lakókkal, hanem, hogy ki nem tud fizetni, és maradék vagyonát kinek árverezik el. Az 1920-as években a falu sok dolgos kezű férfija vett vándorbotot a kezébe, hogy külföldön próbáljon szerencsét, mert az óhazában az ezeréves büszke Magyarországon nem talált munkát. 1942-ben a község házainak 80 százaléka vályogból épült zsúpfedeles ház volt. A parasztok jó része arra kuporgatta pénzét hogy házát tűzkár ellen biztosítsa. Később egymás után lobbantak fel a szalmatetők. A vöröskakas most az embert szolgálta, aki saját házát gyújtotta fel a biztosítási díjért. Mert élni kellett. | |
