Weöres Sándor: A medve töprengése
.
Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél:
- Kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok:
Ha kibújok, jó eszem,
Ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málnak, odu-méz?
Ez a kérdés de nehéz!
Barna medve üldögél:
- Kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok:
Ha kibújok, jó eszem,
Ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málnak, odu-méz?
Ez a kérdés de nehéz!
.
*******************************
.
Az időjárás teljesen meg van bolondulva, már a sok telet megárt medvék sem tudnak kiigazodni rajta. Tegnap este figyeltem a tévében milyen időt is jósolnak nekünk, mert a népi hiedelem szerint, ha gyertyaszentelő napján kijön a medve a barlangjából és a napsütésben meglátja az árnyékát akkor visszabattyog, mert még zord, hideg télre számít. Most nem ment vissza a barlangba, pedig szikrázóan sütött a nap, akkor most mire számíthatunk?
Talán kevesen tudják azt, hogy e népi megfigyelés gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan is tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az idõjós medve máig élõ alakja.
.
Amit Jókai Mór feljegyzett Gyertyaszentelõ napjáról
'Medve hiedelem, avagy kibújik-e a medve a barlangjából?
.
Jókai Mór Az új fóldesúr címû regényben így ír: „Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelõ a neve. Mirõl tudja meg a medve e nap feltûnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelõ napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idõ van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idõ van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen õk megulgulnak; ha lágy, hízelgõ szellõk lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvû program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelõ napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyõk zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdõ mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdõnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erõlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”
Bizony. A medve télvégi idõjósló nézelõdésérõl alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklõdõ kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédbõl, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelõkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztõ télnek minél elõbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék idõjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínû, hogy ismerte volna a Volga középsõ folyásánál élõ cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendõ telet és nem a tavaszt jósolja meg.
Ha azonban gyertyaszentelõ napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyõk zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdõ mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdõnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erõlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”
Bizony. A medve télvégi idõjósló nézelõdésérõl alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklõdõ kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédbõl, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelõkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztõ télnek minél elõbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék idõjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínû, hogy ismerte volna a Volga középsõ folyásánál élõ cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendõ telet és nem a tavaszt jósolja meg.
.
