Saját fotó
.
.
Zelk Zoltán: Mese a fákról
.
A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek. Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással.
Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.
- Hű, de elfáradtam - mondta -, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!
- Hát honnan jöttél, Szél apó? - kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.
- Az emberek országából - felelte a Szél.
De a fák mit se tudtak az emberekről, s a virágok és füvek se, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:
- Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.
- Ezt az országot fölkeressük! - kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:
- Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!
S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.
Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.
- Milyen különös lepkék! - kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.
- Milyen furcsa, zöld madarak! - mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.
De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön.
Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.
Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.
- Hű, de elfáradtam - mondta -, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!
- Hát honnan jöttél, Szél apó? - kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.
- Az emberek országából - felelte a Szél.
De a fák mit se tudtak az emberekről, s a virágok és füvek se, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:
- Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.
- Ezt az országot fölkeressük! - kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:
- Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!
S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.
Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.
- Milyen különös lepkék! - kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.
- Milyen furcsa, zöld madarak! - mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.
De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön.
Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.
.
