Gondok barázdálta arcok, teher a vállakon,
Tükörbe nézve, komoran kísért a szánalom.
Arctalan képek, fésülésre váró szófonat,
A sorban állva megszakad e kínos gondolat,
Miután az átjáróban átrobog egy vonat.
Nyíló sorompóra lel a reménység fohásza,
Míg lelki sivárságot keleszt a hiúság kovásza.
Óh, mennyi baljós figura szaggatja az utat,
Elhagyva a tegnapot, talmi jövőben kutat,
S a máról is lemarad, mert jön majd egy új vonat.
Miért van ez így? - Hoz felém a szél egy dallamot.
Hát tegyük szebbé a mát, boldoggá a holnapot!
Legyen hitünk! Legyen bennünk az alábbi tudat:
Az univerzumban az emberi élet annyi csak,
Mint mikor az átjáróban átsuhan egy vonat.