.

 "Ha Pőcze Borbála tizenhat éves korában nem indul el Szabadszállásról Budapestre szerencsét próbálni, aki a nagyanyánk volt (1857-1919), akkor nem létezett volna édesanyám József Etelka (1903-2004), se a nagybátyám, József Attila (1905-1937), valamint József Jolán nagynéném, írónő (1899-1950) sem."

.

„Ehhez hozzátartozik az is, ha Borbála nem találkozik József Áronnal, amiből szerelem lett és nem születik hat gyermekük, akkor másképp szövődnek a sorsok szálai. Hát nem érdekes?", mereng Makai Zsuzsa, aki nyolc éves volt, amikor meghalt Balatonszárszón bácsikája.

Hiszen mindnyájan így vagyunk ezzel, avagy a világ van velünk így(?); ha meg akkor... Ki-ki találgathatja, hogy saját maga megszületéséhez vajon mi minden picurka (avagy éppen nem is annyira kicsi) részletnek kellett összeillesztődnie (létkirakó) ahhoz, hogy – esetünkben - például e sorokat le lehessen írni (ami immár múlt idő), s olvashatóak legyenek pont itt, pont most.

Jolán, Etus, Attila; ők maradtak meg a hat gyermekből. Három testvérük meghalt. (Filozofálgathatnánk többek között azon is: vajon miért pont ők?) Egy azonban biztos: József Attila korszakos költő. Ebben a tekintetben immár nincs ilyesmi: mi lett volna ha meg akkor meg egyéb. Egyetemes érték. Megkérdőjelezhetetlenül.

Makai Zsuzsával – budapesti otthonában - elsősorban a nagybátyjára fókuszálunk. A vele kapcsolatos emlékképeit, a benne ma is elevenen élő, József Attilához szorosan köthető epizódokat idézi föl.

József Attila unokahúga, Makai Zsuzsa nyolc éves koráig ismerhette a korszakos költőt. Arról is beszél, hogy vele és két fivérével is játszott a harmincas évek derekán, Hódmezővásárhelyen.  A Kedves Jocó! (De szeretnék gazdag lenni...) harmadik, kevésbé ismert versszakát is idézi: „De erre gondolni se merek, / Boldogságom gyorsan pereg, / S mert nincs meg e sok jó dolog, / Ezért nem vagyok én boldog." Fotó: Szenkovits Péter

.

„Többször kérleltem anyámat, hogy meséljen nekünk Attiláról. Ugyanis nem Pesten laktunk, így ritkán találkozhattunk vele. Anyám mesélte, hogy a papa, József Áron nagyon örült, hogy fia született. Hintalovat is faragott neki. Rendben mentek a dolgok egy ideig; apja szorgalmasan dolgozott a szappangyárban. De aztán... Esténként a család összeült, a papa azt mondta, ki kéne mennie Amerikába, szerencsét próbálni. Ott sok pénzt keresne, és hazaküldhetné a családnak. Ezt úgy mindenki tudomásul vette.

Egy napon - 1908 nyarának derekán – már nem jött haza. Persze a mama várta, nagyon-nagyon. Sírva szaladt a rendőrségre, a kórházba, hogy hová tűnt? Az itthon maradók utóbb beszélgettek a szomszédokkal, kiderült, ők úgy tudják, Amerikába ment. Később, pedig semmit sem lehetett felőle hallani. A mama (Borbála) elkezdett dolgozni. A szomszédok hoztak munkát; kötényeket varrt. Diáknak adott ki egy részt a lakásból. Nehéz körülmények között éltek. A szomszédok azt javasolták a mamának, hogy beszéljen a Gyermekvédő Ligával, adja be Etust és Attilát a menhelyre. Jön a tél, nincs tüzelő, fáznak. Volt, hogy semmi, még egy szelet kenyér sem volt otthon. Sokat éheztek.  Végül rászánta magát, és el is vitte őket a menhelyre. Sírt-rítt a mama, de arra gondolt, ott mégis meleg szobát kapnak, ennivalót. Jolán Pesten maradt, mert ő már dolgozott.

Édesanyám le is írta, hogy mi történt ott: egymás kezét fogták Attilával... A monori lelencbe minden nap jöttek vidékről háztűznézőbe, hogy vigyenek gyerekeket dolgozni. Bő szoknyás nénik, harcsabajszú bácsik töprengtek: kit vegyenek magukhoz?  Egyszer csak jött egy néni, rámutatott Etusra: 'Na, én téged elviszlek!'. Erre ő: 'Én nem megyek, ha a testvéremet is nem tetszik elvinni!'. Attila is azt mondta: 'Nem megyünk!'. A néni: 'Na, jól van, gyertök akkor mind a ketten!'.

Öcsöd, egyszerű kis szobácska, kemencével. Etusnak a libákat kellett őriznie, Attilának a disznókat. Nem tudom, miért nem fordítva? Attila olyan pici volt és félt a disznóktól. Mindig kellett szaladnia, nehogy bemenjenek a tilosba.

Két évről volt szó. A mama egy év elteltével lement hozzájuk. Vitt nekik csomagot; játékokat, édességet."„Képzelje csak el!", emeli föl a törékeny Makai Zsuzsa a hangját. „Az édességből semmit nem kaptak, a játékokból sem adtak oda nekik semmit. Miután a mama elment, elvették tőlük, föltették azokat a padlásra azzal, hogy aki játszik, az nem dolgozik! Ennyire vaskalaposak voltak. Itt történt az is – amit sokan tudnak -, hogy Attilát Pistának szólították. Őt ez nagyon sértette; később is benne maradt annak tüskéje...

A mama két év elteltével értük ment; nagy boldogság volt! Hazavitte őket Pestre, annak dacára, hogy még mindig nehezen ment a soruk. Sok mindennel próbálkoztak, hogy mégis megéljenek. Attila, elemistaként, elment a pályaudvarra a vonatfűtőkhöz. Valahogy mindig leesett egy kevés szén a földre; fölszedte, és hazavitte. Máskor a piacon segített az idősebb kofáknak cipelni a kosarukat. Kapott érte valamit.

Később Jolán a Világ Moziban szerzett mindnyájuknak állást. Jolán cukorkákat árult, Etus vizet. Attila nagyon szép forgókat készített otthon színes papírokból, azokat árusította a gyerekeknek. Aztán kezdődtek az iskolaévek. Kitűnő tanuló volt, nagyon odafigyelt, és szerette az iskolát. Otthon jóformán alig kellett pótolnia. Életében akkor írta az első versét: 'De szeretnék gazdag lenni'.

A verseskötetekben általában az első két kedvesebb strófája található, de van egy harmadik szomorkás is, melyet kevesebben ismernek."

Zsuzsa asszony belekezd (valójában Kedves Jocó! a címe; az irodalmárok 1916-1917-re teszik keletkezésének dátumát): „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhába járni, kelni, / S öt forintért kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám, / Új ruhámat mutogatnám, / Dicsekednék fűnek, fának, / mi jó dolga van Attilának."

„S a panaszos harmadik strófa, amely már borongós hangulatú, így érthetően ritkábban lelhető fel" (kár, hogy nem tudjuk Zsuzsa asszony csudaszép előadását sugározni! - szp), íme: „De erre gondolni se merek, / Boldogságom gyorsan pereg, / S mert nincs meg e sok jó dolog, / Ezért nem vagyok én boldog."

„Miután Attila elvégezte az elemi iskolákat, kitűnő bizonyítvánnyal, Makóra került, a gimnáziumba és kollégiumba. Híres tanárai voltak, például Tettamanti Béla, Espersit János, Galamb Ödön és mások. Ez idő tájt ismerkedett meg Juhász Gyulával is, aki nagyon megszerette Attilát. Tanárai látták, milyen tehetséges, addigra már sok verset is írt. Szerette volna kiadni első verseskötetét, melynek anyagi alapjait, nyári, kiszombori házi tanítóskodással próbálta fedezni. Alkalmi oktatóként írta, hogy elég jó a sora, csak akit éppen tanítania kell, nehezen fogadja be a tudnivalót... 1922-ben, tizenhét évesen meg is jelent első kötete, Szépség koldusa címmel. Anyám mesélte, hogy egyik délután csengettek. Fiatal diáklány jött és mondta, nagyon szeretne Attilától egy kötetet. Anyám adott neki egyet s így szólt: kislányom, jól őrizd meg ezt a kötetet, mert Attila nagyon híres lesz és te még erre, büszkén fogsz emlékezni! Kedves volt a leányzó, a még kamasz Attila iránti kitűntető figyelme. Valószínűleg, Etus, Juhász Gyula és mások is érezték, már akkor a benne szunnyadó tehetséget!"

S Makai Zsuzsa sorolja József Attila további – mindenki által ismert - köteteinek címét, a kiadások évszámát: Nem én kiáltok (1925), Nincsen apám, se anyám (1929), Döntsd a tőkét (1931), Külvárosi éj (1932-33), Medvetánc (1934 – válogatás), Nagyon fáj (1936)...

„Attilának nagyon nehéz volt az élete. Mikor bekerült a szanatóriumba, ott valószínűleg, félrekezelték. Akkor még nem ismerték föl, hogy neki tulajdonképpen mi az igazi baja. Nem volt skizofrén, mint utólag megállapították, hanem depresszióban szenvedett. A budapesti Siesta Szanatóriumban, a korabeli diagnózisnak megfelelően, borzasztó kezeléseket kapott. Elektromosan sokkolták is, ma már tudjuk, hogy nem lett volna szabad. Jóformán nem is evett. Cukros szirupfélét itattak vele; végül gyomorfekélyt kapott. Szellemileg akkor is kifogástalan volt. Egy alkalommal, értesítették, hogy a Rádióban fölolvassák egy versét. Ő szólt az orvosnak, engedje ki, hadd mondja el ő maga. Kellemes, mély, búgó hangja volt Attilának; gyönyörűen mondta a verseit, skandálva, ritmusosan. Az orvos azonban nem javasolta. Pedig kísérővel elmehetett volna. Ez is nagyon fájt neki...

S hogy voltak-e igazi barátai? Sokan jártak be hozzá. Illyés Gyula, Szántó Judit, Flóra, Ignotus Pál (a Nyugat munkatársa, 1936-ban a Szép Szó című folyóiratot alapította meg; 1978-ban Londonban hunyt el - szp), vele jól tudott beszélgetni.

A nagy tekintélyű Bak és Benedek doktor kezelésébe, senki sem mert beleszólni. A pszichiátria még meglehetősen fiatal tudomány volt akkoriban.

1935-36-ban többször meglátogatott bennünket Attila Hódmezővásárhelyen. Velem és két fivéremmel játszott. Én egyszer verset is írtam, talán még iskolába se jártam. Ültem édesanyám ölében, úgy mondtam el: 'Felébredtem, madár / fütyölt felettem, / szép nap mosolygott rám, / imádkoztam reggelen át'. Nem tudom, hogy jutott az eszembe. De azt soha nem felejtem el, hogy amikor szavaltam, Attila, a szüleimmel együtt, úgy mosolygott!" (Tverdota György irodalomtörténész hivatkozása alapján, Németh Andor szerint, Zsuzsiban egy kis költőnő veszett el.)

A kis Zsuzsi Budapesten járt első elemibe, Balatonszárszón a másodikba, majd árvaházba került, mint anno édesanyja és nagybátyja. A harmadik elemit bonyhádi nevelőotthoni kislányként végezte.

„Bonyhádon diakonista (diakónus: lelkigondozó – szp) nővérek voltak, nagyon derék teremtések. A református egyház patronálta az intézményt. Rendesen elláttak minket mindennel. Nyáron pedig segíteni kellett, például meggyet magozni... Sokat lehetett játszani a nagy kertben. Volt egy farakás és annál mindig találtunk pénzt. Anyám szerint szándékosan dobálták oda valakik. Fillérekért lehetett már cukorkát kapni.

Mikor Bonyhádon letelt az egy év, 1940 tájban, anyám Pestre vitt minket. Egy panzióban, a Teréz körút 34-ben, egy szobát kaptunk négyen. Később, egy nagyobb lakásba költöztünk a harmadik emeletre. Nagy dolog volt! Anyám, varázslatos módon, ma sem tudom, hogy csinálta, Hódmezővásárhelyről olyasmiket is megmentett, amikről nem is álmodtunk. S amikor már ott laktunk fönt, Jolán is hozzánk költözött."

De ez már egy másik történet.

Legyenek erősek, mert baj történt

Szenkovits Péter

Makai Zsuzsa édesapja (dr. Makai Ödön), nagyapja (József Áron)  és nagybátyja (József Attila) is ugyanabban az évben, 1937-ben halt meg. Korábban Zsuzsa édesapja kerestette József Áront Romániában. Állítólag megtalálták, de arról nincs információ, hogy József Attila tudott-e (tudhatott-e) erről, meséli a költő unokahúga. Az viszont kiderült, hogy József Áron Romániában is szappangyárban dolgozott, ő találta föl a rózsaszínű szagos szappant, amiért ki is tüntették, megemelték a fizetését.

Fűzzük mindehhez: felesége, a szegény mama a haláláig várta (ismeretes: 1919)  – gyermekeivel együtt – jelentkezését. Mindhiába. Huszonkilenc(!) esztendeig nem érkezett hír felőle. S itt most valami nagy-nagy csönd következik...

A dr. Makai Ödönnel történt tragédiát, Zsuzsa leánya ekképpen idézi föl: „Hódmezővásárhelyen velünk szemben volt egy strandfürdő. Édesapám télen, hóban lement oda. Bement a jéghideg vízbe, úszni. Amikor kijött, kereste a kabinost, de az eltűnt. Nem tudott törülközni, átöltözni. Nagyon megfázhatott. Szívbelhártya-gyulladást kapott. Aztán egy este, otthon, a dolgozószobában elájult, leesett a székről. Szaladtam: 'Anyu, gyere!'. Kórház. Negyvenhét éves volt.

Szegény anyám nagy-nagy küzdelme következett: hogy is legyen, mint legyen a tragédia után?

Balatonszárszóra mentünk négyesben; anyám és a három gyerek. Az én édesapám előtt mindig az lebegett, hogy gondoskodni kell a családról. Volt egy bizonyos keresete, s akkor még szokásos volt részletre vásárolni. Balatonszárszón vett – így részletre - egy panziót. Először annak a jéghideg melléképületébe vackoltuk be magunkat, de aztán egy jó ember szerzett nekünk kétszobás albérletet és tüzelőt. Emlékszem, amikor a legkisebb öcsém, Ádám, lefekvés előtt apuka bekeretezett képét akarta. Azzal aludt el.

Eljött hozzánk Jolán Attilával, akit a szanatóriumból kiengedtek. Úgy volt, hogy véglegesen. Azt mondta az orvos Jolánnak, hogy vigye haza, mert családi körben jobb lesz neki. Attila húzódozott, nem akart jönni. Volt benne valami félelem a külvilágtól. A sok gyógyszer, a sok kezelés... Tönkretették a gyomrát.

Problémák voltak az úton. Amikor a vonat megállt Szárszón, Attila rosszul lett. Összeesett. Jolán és Eta vonszolta le a peronról. Másnapra jobban lett. Anyám tejbegrízt főzött neki; akkor elfogadta az ételt. Szerencsére megjött az étvágya és az életkedve. 'Gyerekek, megeszem én a jó tejbegrízt, holnap már fát fogok vágni! És edzem magamat, tornázni fogok!', így Attila.

Néhány nap múlva - december harmadikán délután - Jolánnal elmentek a faluba vásárolni, piperecikkeket, ilyesmit, ami szükséges. Jót sétáltak, szépen haza is jöttek. Anyám megint finom vacsorát készített. 'Gyerekek, mindjárt kész!', újságolta. Attila azt mondta, hogy ő még elmenne valahová, valamit intézni. Anyám: 'Miért akarsz te elmenni, már alkonyodik, most voltatok Jolánnal a faluban?'. Attila: 'Hát, egy kicsit kiszellőztetem a gondolataimat!' Majd hozzátette, hogy neki most olyan sok mindenre kell gondolni; hogy lesz az élete... S a gyerekek sivalkodása közben nem tud elmélkedni, csak magányában.

Akkor mondta anyám és Jolán: 'Jó, rendbe van, de akkor gyere haza fél órán belül, várunk!'

Attila: 'Ne zárjátok be az ajtót!'. Tíz-tizenöt perc múlva azt mondja anyám, aki el volt foglalva az etetéssel, Jolánnak: 'Menj Attila után, nézd már meg, hogy hol van, merre van?'. De akkor már késő volt.

A Jolán, azt hiszem, azzal tért haza, hogy Attilát nem találta sehol a faluban. Arra nem gondolt, hogy lemegy a partra. Kora este – már sötét volt - egyszerű munkásember jött ki a vasúttól. 'Legyenek erősek, mert baj történt'. Rögtön nagy sírás volt, meg minden... Ez a kép mindnyájunkban megmaradt."

.

Forrás: ***VN***