...
| A szép fegyverkovácsné panasza Fordította: Szabó Lőrinc . Hallom, hogy kesereg a vén
fegyverkovácsné; azt kivánja,
hogy, mint tavasza idején,
bár volna megint ifjú lányka:
«Rút vénség alattomos átka,
mily gyorsan meghoztad a vészt!
Ki szán? S ha lettem ilyen árva,
mért ne fogjak magamra kést? . «Eltünt szépségem, ifjuságom,
mely diadalt adott nekem
papon, kalmáron és diákon;
mert nem volt egykor senki sem,
kinek (bár másnap bánta) nem
repült a pénze, mint a pelyva,
ha neki adtam kegyesen
azt, ami koldusnak se kell ma. . «Sok férfit elutasitottam,
- szánom-bánom ma sirva! - mert
bolondul lelkembe fogadtam
egy szép és ravasz sihedert,
és egész szivem érte vert,
bárhogy hivtak a többiek;
pedig ő folyton ütlegelt
s csak a pénzemért szeretett. . «Hajamnál fogva ráncigált,
földre tiport, ugy rúgdosott.
Szerettem, bármit is csinált,
és ha egy csókot kért, legott
feledtem minden bánatot.
Rühes disznó, hogy falta számat!
Ölelt!... Most rossz gebe vagyok;
s az életem? Bün és gyalázat. . «Ő meghalt, több mint harminc éve,
s én itt vagyok, vénen, csunyán.
Hogy fáj, a tündér multba nézve,
hogy fáj a most s a hajdanán!
Elnézem, meztelen sovány
testem mily aszott, fekete,
milyen beteg, - és, igazán,
majdnem megőrülök bele. . «Hova lett az ivelt szemöldök?
A sima homlok, szőke haj?
Nagy szememből a huncut ördög
észvesztő incselgése? Jaj, -
az áll s orr, mely szoborra vall,
s a pici fül s a többi sorban,
arcom szép vonalaival
ajkaim pirossága hol van? . «Ékes vállamat hol keressem?
S karcsú karom, finom kezem,
izmos derekam, s büszke mellem,
mely valaha oly édesen
ringott becéző kezeken?
S széles csipőmet s a kemény
combok között a szerelem
házát a kis kert közepén? . «Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok,
csupasz szemöldök, hült szemek,
(pedig hány gazdag esze bomlott,
lesvén kacagó tüzüket!);
orrom ijesztő görbület,
fülem konya és csupa szőr;
arcom fakó; vánnyadt s fityeg
államon-ajkamon a bőr. . «Ez a véged, emberi szépség!
Kéz és kar sorvad untalan;
púposra tört a vállam, és két
kiszáradt emlőm odavan,
ugyszintén csipőm, derekam.
A többi? Pfujj! Combocska már
a combom, és egész magam
vékonyka, mint egy pipaszár. . «Igy siratjuk a régi jó
időket, szegény vén banyák,
kuporgva, egy-egy rongycsomó,
a gyatra tűznél, mit a fák
kérge s a rőzse ingyen ád.
Kora tüz korán ellobog -
Szépek voltunk, és ostobák!...
Ez a sorsotok, asszonyok.» . Fordította: Szabó Lőrinc . | | BALLADA A SZÉP FEGYVERMESTERNÉ VÉNSÉGÉRŐL Faludy György átköltése . - Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,
ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,
s gerincem görbe, mint egy pléhkanál,
hajam megsárgult, mint a kocsmacégér,
és így rikácsolok a rézfillérért,
rekedten, mint egy ócska papagáj.
A Sátán lelkemet régóta kéri,
s az árokban testemre vár a sár,
s hogy ágyamon utólszor hált a férfi:
van annak több, mint ötven éve már. . - Szemközt a házban d'Anquétille lovagja
Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,
s be sem zárják, disznók, az ablakot.
A képüket bortól veresre festik,
s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,
s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig. . - Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél,
s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél
csak engem néztek már az emberek,
és úgy kergettek, mint vadász a koncot,
bárók, hegyescipőjű udvaroncok,
grófok, papok, kalmárok, hercegek,
és mindegyik kezembe tette volna
minden pénzét, hogy megkaphassa azt,
miért ma többé egy koldus se dobna
vénhedt ölembe egy lyukas garast. . - De akkor még Collin Cayeux-t szerettem,
s Lúdláb királyné konyhájában ketten
a nyársat bámultuk, hogyan forog.
Ilyenkor ő latin dalokba kezdett,
s oly szép volt, akár egy perzsa herceg,
és minden reggel rózsákat hozott;
ültünk egész nap, már az estre várva,
s hogy kék harmat feküdt a pázsiton:
egymásnak dőlve, mint a létra szára
sétáltunk át az éji Párizson. . - Majd egy breton hadnagynak ültem lépre,
ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje
kivert ezüst volt, cifra és nehéz,
és arra mentünk minden alkonyatban,
hol a la Grant Rue St. Jacques torkolatja
a házakon túl répaföldbe vész;
a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérok voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon. . - Míg egy napon, minden férfit leköpve,
fülig szerettem egy pimasz kölyökbe,
és szántam őt, hogy árva volt, szegényt,
imádtam, bár a testemet húsz évig
vizes korbáccsal verte este végig,
és nem vett el, csupán a pénzemért;
ütött, belémrúgott, ruhámat tépte,
és melleimnél fogva rángatott:
de hogyha csókot kért, legott ölébe
ültem, feledve minden bánatot. . - Bolondultam, büdös gazember, érte,
s pofont még máma is tucatra mérne,
ha régesrég nem lenne már halott.
De meghalt s engem itthagyott szegényen,
és mint lehulló lomb a járdaszélen,
vén koldusasszony, egyre rothadok.
Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben
pillantom meg mezítlen testemet,
mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe,
Uram, dühömben majd hogy megveszek. . - Hová lett, jaj, testemnek régi bája,
két kis fülem rubinvörös csodája,
s tejszín bőrömnek csiklandó szaga;
hová lett két szemem pimasz varázsa,
és ajkaimnak duzzadó parázsa,
s halántékomnak kékeres tava;
hol van hajam, melyet nádszínre festett
a természet s a lágy szemöldökök,
melyek, mint szőke accent circumflexek
ragyogtak itt a büszke arc fölött? . - Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam,
fehér karom, lágy hátam, gőgös állam,
s hónaljaim kalászos ürege,
s két apró mellem, melyek, mint a bársony,
úgy domborodtak egykor át ruhámon,
mint nürenbergi órák üvege;
hol van rugalmas combom s merre voltak
a térdek és a karcsú, kis bokák,
és két dús csípőm, melyet úgy karoltak
a férfiak magukhoz, mint a rák? . - Hová lett, kérdem, már a régi szépség?
Szememben véres foltra vált a kékség,
pofámon barna pergamen a bőr;
lehelletem reves csatorna gőze,
sovány karom kiszáradt, mint a rőzse,
s fülemből rút csomókban lóg a szőr;
az elfakult száj régen nem parázna,
és a bozontos, vén szemöldökök
unottan lógnak százezer barázda
tövén a sárga, fonnyadt arc fölött. . - Vállam púp egy kivénhedt dromedáron,
hónaljam oly mély, mint kút a nyáron,
hátam behorpadt és csípőm hideg,
a combom száraz, mint a régi szalma,
a mellem ráncos, mint a téli alma,
a hasam fölé, mint vén erszény fityeg;
szívem táján a láz lihegve nyargal,
s fejem belepte régesrég a hó:
s megtört derékkal és lecsukló arccal
vánszorog így, mint egy bolygó bitó. . - Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen
ül egy vénasszony itt a járdaszélen,
s gerince görbe, mint a pléhkanál:
a csókot hajdan még aranyra mérte,
és tótágast állt Párizs vára érte,
s markodból most egy rézfillérre vár.
Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,
és menj vígan tovább, büdös paraszt,
vagy gondolj egyszer nődre és anyádra,
és dobj ölébe egy lyukas garast. |
mulattak az életművön. Végtére is minden életművé gömbölyödik, az epigon, a dilettáns, a fűzfa klapanciái is életművé híznak az út végére. Félő, nem tudnánk szegény Szabolcskáról semmit. De ami itt következik, annyit érdemes tudni róla. 
