.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Ezeknek volt egy fiuk, akit Jánosnak hívtak. Olyan nagyon szegények voltak, hogy többet koplaltak, mint jóllaktak.
Egyszer elhatározta a János fiú, hogy elmegy szerencsét próbálni. El is indult világgá. Batyut kötött a hátára, ment, mendegélt. Már eljutott a nagy erdőig. Elhatározta, hogy bemegy az erdőbe, mert már melege volt mindig a napon menni.
Ahogy így megy, mendegél, egyszerre csak szörnyű óbégatás üti meg a fülét. Széjjelnéz mindenfele, hogy honnan jön a jajgatás, hát látja, hogy egy vénasszony fel van kötve a fára. Odamegy a fához, kérdi:
- Hát magát mi lelte, öreganyám?
A vénasszony csak óbégatott istentelenül, de amikor meglátta a fiút a fa alatt, így felelt:
- Jaj, öcsémuram, szabadíts meg engem! Istenuccse meghálálom!
- Már azt megtehetem - mondta a fiú, s máris fent termett a fán, eloldotta a vénasszony kötelékét.
- Köszönöm néked, köszönöm, fiam - hálálkodott a vénasszony -, meg is hálálom menten a cselekedetedet. Itt van, adok néked három magot. Ha bajba jutsz, ebből csak egyet is elvetsz, megszabadulsz minden veszedelemtől.
Megköszönte szépen János a magot, belesüllyesztette tarsolyába. Ezután ment tovább a maga útján. Ahogy így megy, mendegél, egyszer csak szembejön vele egy törpe.
- Merre mész, te legény? - kérdezte a törpe, amikor meglátta, hogy János baktat az út szélén.
- Megyek az orrom után, amerre látok, szerencsét próbálni.
- Az jó dolog - mondta a törpe sunyin. - Próbálhatsz te szerencsét az ég világán mindenütt, csak a Fekete király várát kerüld el.
János azt sem tudta, hogy merre létezik a Fekete király vára, de most megkérdezte:
- Merre van a Fekete király vára, mert én azt sem tudtam, hogy errefelé volna.
- Látod ott azt a fekete kastélyt? Hát az a Fekete király vára - magyarázta a törpe.
- Látom én, hogyne látnám. De legalább azt mondd meg, hogy miért ne térjek be oda? Hátha éppen ott találom a szerencsémet?
A törpe leült egy fatönkre, így szólt:
- Ha titokban tartod, én megmondom néked az okát. Azért kerüld el a Fekete király várát, mert van annak a királynak egy gyönyörűséges szép leánya. Szebb, mint a tündöklő napfény, de ha bárki ráemeli a szemét, a Fekete király katonái menten börtönbe vetik.
Megköszönte János a jó tanácsot, indult tovább az útján. El is határozta, hogy még csak rá sem néz a fekete kastélyra, nehogy oda betérne. De amint egyre közelebb ért a kastélyhoz, valami a belsejében csak azt súgta:
- Gyáva vagy, János, ha nem mersz bemenni. Hátha hazudott a törpe, s itt találod meg a szerencsédet?
Addig-addig, amíg végül elért János a fekete kastélyhoz, ahol a Fekete király lakott. Mikor odaért, megnyitotta a kastély ajtaját, hát csodák csodája! - nyitva volt. Ment be rajta, ment végig a tornácon, be a házba. Sehol egy lélek nem állta útját. Vagy száz szobán is keresztülment, még mindig nem találkozott senki fiával. Mikor megint benyitott egy szobába, hát valami gyönyörűséges látvány tárult a szeme elé.
Ebben a szobában ott ült egy aranyos trónuson a gyönyörűséges királyleány. A haja színaranyból volt, a szeme olyan, mint a tenger kékje, fején drágakőből való korona fénylett. A ruhája is úgy csillogott, hogy Jánosnak szeme-szája tátva maradt: csak nézte a csudaszép királyleányt, nem tudott egy tapodtat se továbbmenni.
A királyleány csak egy pillanatra tekintett föl Jánosra, de amikor látta a tátott száját, hát mosolyra húzódott az ajka.
- Ez aztán a mennybéli szépség! - suttogta János. - Egy életem, egy halálom, de megérte, hogy ide betértem!
Alighogy ezt kimondta, már ott is termett két marcona vitéz, az egyik megfogta jobbról, a másik meg balról. Jánost úgy elámította a gyönyörűséges látvány, hogy nem is ellenkezett, hanem hagyta magát hurcolni a katonáktól, amerre csak akarták.
Mikor János magához tért a nagy ámulásból, akkor vette észre, hogy egy börtön mélyén van, és még ablaka sincs, hogy kiláthatna rajta. Nem is tudta, mihez kezdjen, meg hogy miként szabadul meg innét. Ekkor jutott eszébe a vénasszony, akit megszabadított az erdőben.
„Valami magokat adott nekem - mondta magában. - Azt kéne megtalálni" - kezdett el kotorászni a tarisznyájában. Már majdnem kiforgatta az egészet, amikor kezébe akadt egy kis mag. Elővette hát a bugylibicskáját (széles pengéjű, rugótlan, fanyelű bicska), a börtön földjébe kis lyukat vágott vele. Abba tette a magot, a lyukat meg betemette. Még meg is taposta.
Ahogy elvégezte, hát, uramisten, láss csodát: a magból azon hirtelenében egy fa kezdett nőni, nőtt, nőtt egészen a börtöncella mennyezetéig. De még azon is túlnőtt, beért a kastélybeli szobába, s még azon is túl, egészen a szabad ég alá.
Mikor János ezt a fát meglátta, örömében akkorát kurjantott, hogy a vakolat mind lehullott a mennyezetről, s akkora lyuk támadt ott, hogy János azon kimászott a fölötte levő szobába.
Amikor odaért, hát látta, hogy éppen a királyleány hálószobájába jutott. Körülnézett, megpillantotta a mennyezetes ágyban a szépséges királyleányt. Lábujjhegyen közeledett hozzá, de a setétben nem látta, hogy a tarisznyájával lesodort egy virágvázát az asztalról. A nagy csörömpölésre fölérzett a királyleány, s amikor meglátta Jánost, örömében így kiáltott:
- Te az enyém, én is a tiéd! Bárhova is viszel, veled megyek, csak a Fekete király elől bújjunk, mert az agyonveret.
Jánosnak egyéb se kellett: karjába vette a királyleányt, vitte magával mind a száz szobán keresztül kifelé. Mikor az udvarra értek, a királyleány így szólt:
- Most menj az istállóba, ott találsz egy vén, rossz gebét. Azt hozd ki, mert az tudja csak az utat az én édesapám, a Fehér király kastélya felé.
János szót fogadott a szépséges királyleánynak, kihozta az istállóból a vén, rossz gebét. Felültek rá mindketten, elindultak. Hagyták, hogy a ló mutassa az utat. Kocogott is a vén, rossz gebe a maga útján. Egyszer csak lódobogást hallott János. Hátranézett, hát látja, amint messziről a Fekete király közeledik egy egész csapat katona élén. Megijedt a királyleány, így szólt Jánoshoz:
- Ha a Fekete király utolér, megöl mindkettőnket! Most mit teszünk?
- Van nekem a tarisznyámban egy mag; azt elvetem, akkor megmenekülünk minden bajtól.
El is kezdte keresgélni, de sehogy se találta. Már egész közel voltak a Fekete király meg a katonái, mikor Jánosnak kezébe akadt a mag. De alighogy a kezébe akadt, leesett a földre. A vén gebe meg egy pillanat alatt befalta, uramisten, láss csodát: gyönyörűséges paripa lett belőle! Még szárnya is lett egyszeribe. János fölpattant rá, nyeregbe emelte a királyleányt, röpültek árkon-bokron keresztül, mint a szélvész. A távolság ismét megnövekedett köztük meg a Fekete király között. Egyszer csak hatalmas fehér kastély elé érkeztek. Ez volt a Fehér király palotája. A híd éppen le volt eresztve, hát szépen benyargaltak rajta. A Fehér király az udvaron volt, amikor a paripa megtorpant előtte. Széttárta a karját, úgy ölelte magához a lányát meg Jánost.
- Néked adom fele királyságomat meg a leányom kezét, mert megmentetted a Fekete királytól. Fogadd, jó szívvel adom! - mondta, s a könnyek úgy peregtek örömében a szeméből, mint a záporeső. János csak ült a kövön, keresgélt a tarisznyájában. A Fehér király meg is kérdezte:
- Mit keresgélsz, édes fiam?
- Van nékem még egy magom, amit el kell hogy vessek, mert nagy veszedelemben van a kegyelmed háza tájéka - mondta. - Csak amondó volnék, jól tenné, ha fölhúzatná a hidat, az árkot meg töltse meg vízzel, mert a Fekete király menten itt van.
A király ki is adta a parancsot, minden úgy lett, ahogy János kívánta. János meg csak keresgélt a tarisznyájában, de sehogy sem találta a harmadik magot.
Már hallatszott a Fekete király seregének zaja a palota előtt, amikor János rábukkant a magra. Kivitte a vár fokára, onnét meg beledobta a vár körüli árok vizébe. Ahogy a mag beleesett, az árok menten tele lett zsombékkal.
A Fekete király megörült ennek, úgy gondolta, hogy most már átgázol a zsombékon. Neki is indult, még az embereit is belehajtotta. De ahogy ment egyre beljebb, a zsombék csak egyre jobban nyelte őket. Alig ért az árok feléhez, már szőröstül-bőröstül elnyelte őket a csalóka zsombék.
Mikor ezt János látta, odaállott a király elé, így szólt:
- Most már megérdemlem a kegyelmed leányát, uram királyom, mert legyőztem a Fekete királyt is. Mind belefojtottam, emberestül, a várárokba
A király megölelte Jánost, boldogan nyújtotta feléje a leánya kezét. Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon is túl ment a híre. Hét nap meg hét éjjel folyt a bor, s aki ivott belőle, élete végéig sem felejti el, hogy milyen lakodalom volt az.
szerk. Tóth Béla
Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1984
Forrás: ***Mesetár***
.
