olajozottvillam

Ajtajában fogadott az öregember, intett, várjak, átöltözne. Nem meglepetés, egyszer még kiöltözött egy fotózáshoz: a kék ballábas csizmához zöld jobblábast húzott. Le a kalappal, tiszta menőkék voltak, s a színek közti differenciától igazán el lehet tekinteni, mert ilyent hozott a megáradt Maros.
Most is kiöltözött Pista: szalmakalapját zöld vadászosra cserélte. Mielőtt okáról kérdezhettem volna, közölte, kiránduláson fontos, hogy a fedő fején maradjon, s ezt bizony sosem viszi el a szél. Haladtunk hegy felé a baktai úton, egyenesen előre a hétvégi házak között. Egyik szerény, másik pompás, harmadik szinte palota. Meg is jegyezte Pista bácsi, a nagy ház udvarán igen jóízű forrás fakad, de a tulajdonosai, amilyen emberek, biztos képesek voltak bevinni a házba is a vizet.

Haladgattunk, s Hazug Pista mesélte, mitől lett ő hegylakó, milyen is volt, amikor háború idején először tekintette meg ezt a helyet, ahonnan minden irányba felfelé vezet az út, csak a Maros fut lefelé. Úgy történt az, hogy egy idegent bújtatott a gyergyószentmiklósi pincéjében, a pityókás láda alatt, akiről aztán kiderült, maga az orosz „komandament”. Tudott magyarul, de megtiltotta, hogy szót váltsanak idegenek előtt, s meg is fenyegette Pistát, ha ezt nem tartja be, kötelet kap, mert a golyó róla leperegne. Ő bízta meg, hogy az ökreivel élelmet vigyen a baktai bunkerhez. „Reggel négy órakor mentünk, olyan út volt itt ki, hídlások, pocsolya, minden, hogy hasig mentek az ökrök s a szeker benne. Egyebütt nem volt bajunk, itt a hídnál a tekergő román hányódók reánkálltak, hogy vegyék el a holmit. Azokat a muszkák kiseperték. Nekünk azért nem kellett megállni. Na, én akkor jártam itt Baktán legelőször.”

A Varga-pataki eltérőhöz értünk, az öreg mutatta az egykori bunker helyét, majd intett, jobbra tartsunk az útelágazásnál, Baktafő felé. Ha erről az útról nem térünk le, Görgénybe visz, ott, a kastélynál van a turistajelzés, s arra, ha ráállunk, egyenesen a Bucsin-tetőig elvezet. De mi olyan távolra nem kívánkoztunk, az eltérő után pár száz méterre megállított. Kicsi buglyakő – mutatta a kőtömböt, kőhajításnyira az úttól –, melyhez közelférni csak úgy lehetett, ha átjutunk a Jajgató patakán. Hitvány kicsi pataknak tűnt, a hegylakó mégis megkérdezett, kételkedve: „ugyanbiza, maga ezen át tud-e döcögni?” Átdöcögtem.
.
Ő megállt a patakparton, s csak a fejével intett, nézzek a hegyoldal irányába. Ott volt egy gomba. Kőgomba. Több méter magas, rendes kalapforma a tetején, karcsú szára s még tönkje is, sziklából. Sokféle kavics cementálódott össze benne, úgy tűnt hozzá nem értő szemmel nézve, s hümmögtem is a vulkáni hegy eme képződményén.

Szürkülödött, hazafelé indultunk. Hazug Pista arról beszélt, hogy az emberiséget tönkreteszi a civilizációnak nevezett nyavalya, s a megbolondult kétlábúak kiirtják az életet a földről. „Ez a lehetetlen időjárás olyan dolgokat hoz létre, hogy napok alatt hihetetlen változások történnek. Egyik percről a másikra a nap úgy süt, hogy az embernek a bőre pattan el, robbanunk el, még a béka hátáról is leégeti a bőrt, a tyúk seggibe megsül a tojás, s aztán olyan eső zuhan le, hogy az ember gutaütést kap tőle. Ha így megy a dolog, a Marosba vizet kell hordjunk, hogy a halak szomjan ne dögöljenek. Eljön az az idő, amikor a halak háromévesen tanulnak meg úszni, mert csak akkor jutnak vízhez. De az is megtörténhet, ha fordul az idő, s megesősödik, mint ahogy még egyszer volt, hogy a házam padlásán a patkányfogó csukát fog.”

Búcsúztunk jókedvvel, viszontlátással, a teremtésről és őstengerről, az emberiséget fenyegető tragédiáról meg is feledkezve. Elmúlt a melankólia, Hazug Pista visszatért humoros kedvébe, s mint ismerőseitől szokott jókívánsággal elköszönni, még utánam kiáltott: „Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!”